itt a hétvége vége... lassan az év vége... és én elballagok... megyek, szaladok... futok az ismeretlen felé... várom a jövőmet, ami közel van, de mégis távol. tegnapelőtt nagyon sokat sírtam. talán azért, mert a király visszatért néztem, és annak szomorú a vége. de mégis megnyilvánul benne az igaz barátság, és az elmúlás fájdalma. nem figyeltem a szövegre, de egy mondat még órákkal a film vége után is ott csengett a füleimben... " Köszönöm, Samu, hogy itt vagy velem. Itt... mindennek a végén..." (Frodó) még most is összeszorul a torkom, a gyomrom, és legszívesebben bőgnék mint egy kisgyerek.erre még az is rátett egy lapáttal, hogy Dorinával beszéltem*. hiszen őt is itt kell hagynom. és akkor magamra maradok. egyedül, egy idegen helyen, idegenek között. és félni fogok. félni a holnaptól, a magánytól, a csalódásoktól... félek az ismeretlentől. nem tudom legyőzni, átugrani, vagy megkerülni. nem. a félelem mindig ott lesz bennem, akárhogy próbálok küzdeni ellene. összefolynak a napok. már nem tudom mi álom, és mi valóság. a hét elején várom a hét végét. és a hét végén meg csodálkozom... "ilyen hamar eltelt?" és mikor próbálok visszaemlékezni, nem tudok... nem tudom mi történt, nem emlékszem... képtelen vagyok emlékezni. talán pont a legfájdalmasabb emlékeket törli az agyam, hogy ezekre nem kell emlékeznem. pedig a fájdalmas emlékek is fontosak. ha évek múltán erre fogok emlékezni, mire fogok gondolni? jó nagy marha voltam, hogy pont bennük bíztam, őket tekintettem barátomnak? vagy arra hogy nem bántam meg ezt a nyíltságot...? nem tudom. nem tudhatom... összefolynak a napok, és én már nem tudom, mi álom, és mi valóság. már nem tudom, hogy ki vagyok, és mit akarok az életemtől. mit várok? hogy boldog lehetek valaha is? nem gondolnám, hogy ennyire szeretnek. már nem tudom, ki vagyok... és nem lehetek többé a régi önmagam.
* régen csináltunk egy képet, és ő lefestette... megígérte, hogy nekem fogja adni.
álmosvagyok. fáradtvagyok. nem érdekel semmi. nem érdekel a jövőm. csak éljem túl a felgyülemlett fájdalmakat. jóéjt :'( ( és már megint eltelt egy nap, minden érdemlegesség nélkül. pazarlás. )
felkeltem fél hétkor, kibotorkáltam a fürdőszobába, és elborzadtam magamtól. karikás szemek, vékonnyá préselt ajkak, egy madárfészek a fejemen, totál elaludva, és alvástól ráncos arccal pillantottam magamra. ez nem lehetek én... nem nem nem nem nem... vasaltam egy kicsit a hajamon, megmostam a fogam, felöltöztem, elindultam Imoláért. eldöntöttük, hogy sétálunk, hogy tudjunk rágyújtani... térdig lejártuk a csülkünket. beesünk a suliba, a Weöres Sándor színjátszó feszt. kellős közepébe, és elindulunk megkeresni az ofőmet. hamar meg is találtunk. a feladatunk a következő volt : kaját tömni az ideérkezőkbe ( 4 fő ) kísérgetni őket ide-oda, stb. na, a kis gecik arra sem méltóztatták az otromba buta buldogarcukat, hogy feltolják az elkényelmesedett seggüket a suliba. úgyhogy vessenek magukra, minket nem érdekel. megtoroltuk a bűneiket xD* drága Mollával kibaszottul unatkoztunk, ezért felzabáltuk a kaja felét... oké. cigiszünet. tudni kell, hogy a sulival szemben van egy sportcsarnok. a sportcsarnok mellett van egy kicsi domb, előtte egy fal, tele graffitivel. miközben cigiztünk, képeket csináltunk, és előtte is... szóval futunk visszafelé, és a sportcsarnoknak ilyen tök jó nagy ajtaja van, ami visszatükrözi a képünket. megállítottam Mollát. ennek két oka volt. egyrészt, mert egy képet akartam csinálni az ajtóban, másrészt meg mert láttam kijönni Csaba bácsit, az igazgató helyettesünket. kijön szépen, és erre megkérdezi, hogy mit csináltunk. válaszolunk, hogy képeket. ( inkább leírom, mint egy beszélgetést, Csaba bá' lesz a Cs. Molla az I én az L és amit ketten mondtunk az az M. Cs. : hát ti meg mit csináltatok? M. : képeket a graffitinél. Cs. : biztos nem cigizni voltatok? M. : nem, dehogyis. Cs. : lehelj rám! *Molla szépen kiveszi a rágót a szájából, és meg kinyújtom a nyelvem hogy látni lehessen az enyémet.* Cs. : tényleg nem cigizni voltatok? I. : nem, dehogy. L. : pont mi, Csaba bá'? Cs. mutasd a képet. *Molla előveszi a telóját, és elkezdi mutogatni ahogyan pózolunk a graffitinél* Cs. : és ezt a földszintről látni lehetett, hogy itt van a graffiti? I. : nem, de az emeletről igen, mert előbb voltunk a másodikon Lívia néninél(Molla ofője) * Letti hevesen bólogat, és hangosan mondogatja : ühüm, ühüm * Cs. na jó, menjetek...
szóóval... xD
hazavergődtem valahogy, illetve egy megállóval a lakótelep előtt leszálltunk, mert cigit akartunk venni... előtte is akartunk, de ahol akartuk, ott tuti nem adták volna ki... :S szívás. aztán bementem én, és egyből megkaptam... hazafelé szépen lassan rágyújtottam, és élveztem... :D ennyit a leszokásról. pedig három hétig megvoltam nélküle. mindegy. hazavergődtem, összepakoltam, és Esztimmel elmentünk usziba. 9 órát voltunk, de nagyon jó volt... megyek aludni. álmos vagyok. puszipá nektek drágáim (: letti.*ásít*
Maradnék, de érzem hogy mennem kell Mert vár, valahol egy másik út Hogyha most is úgy szeretsz engedj el Ma már nem köt ide, csak a múlt
A kezed fogom ma is ugyanúgy mint régen A képen ott vagy te is velem és nem értem Mért szakad el a kép, hova tűnik a sok emlék
Leperegnek az utolsó könnyek Elfelejtjük, hogy van egy álmunk A vonatok indulnak és jönnek De mi nem tudjuk, hogy kire várunk Az első és az utolsó lépés Téged bánt és ez nekem is fáj A szívünkben ott lapul az érzés Soha semmi nem lesz ugyanúgy már
Egyedül csak védtelen gyermek vagy Ha kell, én vigyázok rád Ne akard, hogy mindenre választ kapj Egyszer tiéd lehet a világ
Ha itt maradok összetörik majd a szívem A képen ott leszel mindig ahogyan régen Soha nem fakul a kép, amíg összeköt az emlék
Leperegnek az utolsó könnyek Elfelejtjük, hogy van egy álmunk A vonatok indulnak és jönnek De mi nem tudjuk, hogy kire várunk Az első és az utolsó lépés Neked fáj és ez nekem is fáj A szívünkben ott lapul az érzés Soha semmi nem lesz ugyanúgy már
soha nem éreztem még ilyen jelentéktelennek magam. kérdéses, hogy miért, de nem tudom. egyszerűen, mintha nem is léteznék. csak tengek lengek a semmiben, és van egy olyan szürke, értelmetlen, fájdalmas tárgyam, amit életnek hívnak... :( szarnap. szaridő. szarkedv. szarvilág. szarélet. minden szar. minden élvezhetetlen. ma nem is nevettem. pedig lett volna okom rá. nem is egy.
nem vagyok depressziós. mindenki ezt gondolja, de nem. nem vagyok az. a depresszió lehet egy érzés is, és egy betegség is, de én nem vagyok beteg... csak... vannak érzéseim. de hisz kinek nincsenek? talán van ilyen, aki semmit sem érez... de az csak egy gép. él, lát hall, van, de nem érez. és ez teszi egy robottá... :(
ma láttam Őt... a büfénél álltam, és egy muffint kértem Irénke nénitől, és nagyon rossz hangulatom volt. nem tudom miért, talán az eső miatt... tegnap is egész nap esett, ma is, és ettől elment a hangulatom, még attól is, hogy létezzem... de amikor megfordultam, hogy menjek el, nekimentem. elsuttogtam egy bocsit, és felnéztem rá. magasabb nálam. gyönyörűek a szemei... de az egész két másodpercig tartott... és én mentem fel, ő meg ment... máshová... de ez egy kicsit javított a hangulatomon.
tegnap beszélgettem mollával... jó lenne ha barátok lennénk, de még ez sem lenne elég...
(19:34)letti alias mirt:
hogy jobblenne ha a vele csak barátok lennénk.. és erről gondolkodtam azt mondják, hogy sosincs barátság férfi és nő között
(19:34)letti alias mirt:
az egyik fél mindig többet akar és ez igaz is.
(19:34)[Alone]:
jaja-----
(19:35)letti alias mirt:
de még akkoris áh tök szar volt amit elképzeltem
(19:36)letti alias mirt:
de egy történetnek jó lenne...
(19:36)[Alone]:
mit?
(19:36)letti alias mirt:
nemtom.
(19:36)[Alone]:
meséjj
(19:36)letti alias mirt:
csak sétáltam hazafelé és rámjött a sírhatnék
(19:36)[Alone]:
ááh...nekem már megvolt a mai holnap holnaputáni adag sírás ma...
(19:36)letti alias mirt:
(közben elterveztem, hogy hogy akarom megírni, ez volt az "ismertem egy fiút" szöveggel)
(19:37)[Alone]:
jah...
(19:37)letti alias mirt:
aztán nemtom hogy jött, hogy fut utánam valaki, a nevem kiabálja... kiaz?
(19:37)[Alone]:
ő?
(19:37)letti alias mirt:
nyem vki más mindegy
(19:37)[Alone]:
na?
(19:37)letti alias mirt:
kövi nap->suli-> szar érzések, némaság
(19:37)[Alone]:
uhh----
(19:38)letti alias mirt:
aztán szintén hazafelé sétálok esőben rámjön a sírhatnék elrakom az esernyőt és sírni kezdek de hangok nélküül
(19:38)letti alias mirt:
vki a nevem kiabálja... kiaz?
(19:38)[Alone]:
ő?
(19:39)letti alias mirt:
aha amikor megfordulok, éppen akkor ölel meg. azt modnja, hogy sajnálom
(19:39)[Alone]:
(19:39)letti alias mirt:
nem kellett volna azokat mondanom... és a vállamra hajtja a fejét én meg válaszolok
(19:40)letti alias mirt:
"ne sajnálj, azt kaptam, amit megérdemlek. csak tudod... valahogy piszkosul fájt, de nem a te hibád"
(19:40)[Alone]:
...
(19:40)letti alias mirt:
erre azt mondja, hogy hazakísér... út közben fogja a kezem. csak csendesen sétálunk
(19:41)[Alone]:
(19:41)letti alias mirt:
a lépcsőház ajtó előtt megáll. szembefordul velem.
(19:41)letti alias mirt:
"gondolkodnom kell..."
(19:41)[Alone]:
(19:41)letti alias mirt:
"tudom, és nem kérek semmit, nem bánom, akárhogy is lesz..." és akkor... sztd?
(19:42)[Alone]:
nemtudom
(19:42)letti alias mirt:
gondolkodj...
(19:42)[Alone]:
öhmmm megolt
(19:43)letti alias mirt:
megölelt, és smac (: elköszöntünk, és felmentem... és a mennyekben éreztem magam -.- de ez csak fantázia...
Nagy nehezen feltápászkodtam a pihe-puha meleg ágyikómból, elvonszoltam a formás kis popómat a fürdőszobába, és megláttam a fejemen szobrozó madárfészket. Amekkorát sikoltottam, azt szerintem még Szibériában is hallották. Durva volt. Nagyjából próbáltam helyre tenni, ( hozzáteszem hogy nem ment ) aztán csak legyintettem, elmormogtam egy "leszarom"-ot és mentem a dolgomra. Begügyögtem a hörcsögeimnek, sikeresen felkeltve ezzel őket, és sikeresen elérve, hogy kb. egy év szenvedés után tényleg megutáljanak, de hát ez van... felkaptam a táskám, a kabátom, a cuki pink tornacipőm, és elindultam... igaz, kissé hamarabb a szokásosnál, és zene nélkül, így nem élveztem az utazást lábbusszal.
Suli, órák előtt :
Bezzeggel mára is kibeszélgettük magunkat... ez abból állt, hogy elpanaszkodtam neki, hogy már megint elsőként ért be, és én csak másodiknak. Elmondtam neki, hogy alig aludtam. Elmondtam egy sztorit ötödikes koromból. ( idézek : nagyon erős gimnáziumba megyek, és meg sem állok két diplomáig. Hát a gimi valszeg' összejön, de a diploma... álmodni sem merem... ) Felelősségre vontam, amiért nem kaptam még képet tőle. Megígérte, hogy hétfőn. Aztán bejött Erzsi néni, és én odaadtam neki a verset, ami meg van zenésítve ( Születésnapodra - József Attila ), megígérte, hogy majd elolvassa, mert szemüveg nélkül nem megy neki...
Nyelvtan :
Anita néni késett. Nem szokott, úgyhogy beírtam a telefonomba, hogy ma, április kilencedikén, nyolc óra tájban az úr kétezer-tizedik évében, Anita néni, aki a pontosságról híres, elkésett! Nem ilyen hosszan, de a lényeg ez volt. Körülbelül... végigírtuk az órát, de hát tőle nem is vártunk mást. A helyesírási versenyről még mindig semmi, pedig kb. másfél hónapja volt... gáz!
Matek :
Erzsi néni éppen időben suhant be az osztályba, de tőle sem vártunk mást (: Kiosztotta a kémia dolgozatokat... 2-3... faszom nátrium kifogott rajtam :D áh, leszarom... aztán matekoztunk, és kémiáztunk egy 5-5 percet... Mindjárt megtudod miért.
Kémia :
Szemétszedés... -.-
Rajz :
Kiültünk a padokhoz ( sulin belül ) és rajzoltunk... virágot, fát tuját, Csilla nénit xD én az utóbbit, egy másik egyénnel együtt... hát mit ne mondjak... nem csalódtam a rajztudásomban xD Rendesen kipirosodott a pofim...
Töri :
A tanár beszélt, mi meg írtunk... hát most egy évig nem fogom érezni a kezem. Most is csak az ideg rángatja... :D
Föci :
Szintén töri feeling, csak már a faszunk tele is volt... hatodik órába benyomni egy földrajzot... :S
Hazafelé út :
Kiértem a suliból, és majd megrohadtam annyira meleg volt. Szép lassan sétálok, mire elérek a suli sarkához... a plátói szerelmesem állt ott... majdnem elestem a lábában... bocsánatot kért... a szemébe néztem, és láttam valamit... de lehet, hogy ez csak egy hiú ábránd... nem tudhatom... lehet, hogy csak én akartam úgy, hogy lássak valamit. De jól esett ezt érezni. És... szerintem estére visszazuhanok a földre, majd sírok egy kicsit, de kibírom...
A többi nem annyira érdekes. Usziban voltunk Esztivel, amit gecire élveztem... tök helyes srácok mosolyogtak ránk, de ez őt jobban szíven vágta, mint engem... én mást szeretek... Utána elhúztam táncolni ( újabb seb, az amúgy sem egy szépnek mondható lábfejemen... ) hazajöttem, és most itt ülök... jah, meg msnezek. Még mindig fel lehet venni : gi.ngin.96@hotmail.com <- várok mindenkit (:
- A tehén színre lép! - kiáltom Dorinának, mikor az általunk annyira tisztelt, becsült, és szeretett Zsuzsa néni feltűnik a színen. Megint az ezer és egymilliárd éves Adidas melegítő felsőjét viseli, és egy feszülős, fekete nadrágot, mellyel kidomborodnak a combján és fenekén lévő narancsültetvények. A mexikói vendégmunkások szinte integetnek róla. Szegény gyerekeknek dirigál, hogy hova hordják a papírt, mivel annyit sikerült hoznunk, mint égen a csillag. Néha ő maga is meg-megfog egyet, és nagy nehezen kivonszolja, de mivel senkire sem tudja rásózni, ezért egyszerűen lehajítja a földre, és tovább andalog. Bezzeg, ha mi, ( az ő szófordulatával éljek, ) „semmirekellő lusta hasznavehetetlen kis idióták, tavaly is mi dolgoztunk helyettetek, és nagyon becsületesen!!!”* ledobunk egyet, érted, egyetlen egyet, miközben nagyjából húszasával cipeltük kifelé a nehéz kartonokat, egyből előtör belőle a házisárkány, hogy a fröcsögő, tűzszerű, méreggel, és káromkodásokkal vegyített nyálával beborítsa a baba popsi finomságú gyermekies arcszerkezetünket. Mit ne mondjak… ő a kedvenc tanárunk, oda vagyunk érte, szinte istenítjük. **
Dorina vihogni kezd.
- Há-hát te ma nagyon kész vagy.
- Ebben van valami. - A reggeli „hulla depressziós vagyok mindjárt felvágom az ereimet és hozzám ne merjetek szólni mert nektek is segítek az öngyilkosságban vagy ha bemertek szólni akkor elfogom ordítani magam de úgy hogy még a Kamcsatka félszigeten is hallani fogják a denevérek”*** hangulatomat felváltotta valami földöntúlian csodálatos, és veszélyes hülyeség. Dorina ki hozza belőlem az „állatot”. De hisz épp ezért a barátnőm. Ha nem értenénk egymást, akkor is nem lennénk igazán jóban. De mivel sok a közös bennünk, ezért imádjuk egymást.
Nem tudom mióta lökhettük egymásnak a hülye szövegeinket, nem tudom mióta képzelhettünk hülyeségeket, hogy vajon mire gondol Miss. Múú, Akiből Elláthatnánk Oroszországot És Kínát, Minimum Hat Évig, mikor egyszer csak a gondolatok kellemetlen fertályán találtam magam.
- Hiányozni fog ez az egész szarság. – telik meg a szemem könnyel.
- Asszed’ nekem nem? – válaszol hasonlóan fátyolos látással, és megöleljük egymást…
A vége kicsit fantáziálgatásra sikerült, de így igaz. Mindenki hiányozni fog, ebből a koszfészekből, amit annyira utálok. De valami mégis ideköt. Ez a múltam, a jelenem, és már nem sokáig a jövőm. :’( Az emlékek jó dolgok. Szeretnék innen minnél többet megőrizni. A gyerekkorom utolsó éveit élvezni. Élni, szabadon, gátak nélkül. Szeretni azt, akit szeretek, és tudni, hogy ő is viszont szeret.**** De mindent nem tudok elérni. De az emlékek megmaradnak…
* A sztori a következő : Papírgyűjtés. Apu szépen odafuvaroz kocsival hétre a sulimhoz. Körülbelül egy órát állok. Közben az előttem lévő járdarész megtelik várakozó szülőkkel, és sokkal, kisebb papírcsomókkal, mint szerény személyemé. Elkéredzkedek a fizika óráról, csakhogy vigyázzak a papírra, és érjem meg azt a drámai pillanatot, mikor végre valahára ráteszik a mérlegre. Nos kivonszolják a mérleget. Kiket kezdenek el mérni? Azt, aki öt perce jött. Odaállok a drágalátos Zsuzsa néni mellé.
- Te mit csinálsz itt?
- Ügyelek a papíromra.
- Akkor ügyelés helyett pakolhatnál, akkor legalább hasznossá teszed magad.
- Ezért vannak ők itt, nem? – mutatok az évfolyamtársaimra, akik serényen hordják befelé a konténer gyomrába a papírkötegeket.
Morogva megfogok egy párat és bedobom. És ezeket még vagy hét másik követi, még végül elérnek az enyémhez. Zsuzsa drága új kérdést tesz fel :
- Mit állsz még itt?
- Várom, hogy végre lemérjék a papíromat. – eközben az évfolyam társaim rogyadozó térddel közelítettek a mérleg felé.
- Azt mi le tudjuk nélküled is mérni. Szépen lemérjük, beírjuk a 8.D-hez, és probléma megoldva, rád semmi szükség.
- 8.C – helyesbítettem, és ez maradásra késztetett.
- Jajj, akkor az, most nem mindegy? – BASZÓDJ MEG TEHÉN PAJTI.
- Nem, mert tavaly is elloptak a papírunkból.
- Nem igaz!
- De igen, a bátyámék behoztam vagy egy rakás papírt, és a fele volt ott annak, amikor kicsöngettek, és kimentem megnézni.
- Hogy hazudgálhatsz? Ennek semmi értelme, hogy itt állsz, nem csinálsz semmit, ezeknek tetejébe még hazudsz is!
- Eddig vajon mit csináltam? – kérdezem gúnyosan, hiszen ő is látta, ahogyan hordom a konténerbe a papírt.
- Te velem nem beszélhetsz így! Attól még hogy nyolcadikos vagy nincs elintézve semmi! Nincs jogod hozzá! És még hazudsz is!
- Értse már, meg hogy nem hazudok!
- Na indíts felfelé fizika órára, ott talán nagyobb szükség van rád.
- Baj, hogy meg akarom nézni, hogy mennyit hoztam? – és szólásra nyitotta volna a száját, mikor megelőztem. - Tudja mit? Leszarom ezt az egész faszom iskolát, kurvára hidegen hagy, nem érdekel mennyit gyűjtöttem, rohadjon meg maga is!
Szépen felvágtattam az osztályomba, átkozódva levágtam magam a helyemre, és előrángattam a táskámból a fizika füzetemet.
- Valami baj van? – kérdezi kedvesen Ernő bácsi.
- Nem, dehogy is. Talán úgy nézek ki?
- Hagyjuk.
És mivel tehén, és bajtársai csak úgy rugdosták a konténert, ami csak döngött, ezért drága Ernő bá’ leszólt, hogy kicsit halkabban. Valamit beszélt tehén nénivel, és egyből felém vette az irányt.
- A pletyka terjed, igaz? – kérdezem csúfondáros mosollyal, majd hevesen bólogatni kezd.
- Kérdezte, hogy a kisasszony felért-e már. Mi volt ez az egész?
Elmeséltem neki töviről hegyire, és a fél osztály engem hallgatott. Aztán ezt mondta :
- Soha nem értettem ezt a nőt, de nem is fogom.
Úgyhogy Ernő bá’ igazat adott nekem. És úgy az iskola 99.99%a is. A maradék, a tehén.
** Dorinával azt terveztük, hogy elkapjuk, és egy kanállal verjük agyon.
*** Újabb sztori : Reggel nagyban haladunk, megállunk egy ház előtt, ahonnan jönni szokott a gardedám másik fele. A nőci nem bírja a képem. És nem megint kiszúr…
- Gina ( kurvára megöllek, ha így szólítasz, én még mindig Letti vagyok ) – te nem szoktál fésülködni?
- De, egy héten egyszer – mint ahogyan azt dauerral szokás, amióta csak világ a világ.
- És látod hogy néz ki hátul a hajad? Tiszta kóc.
- Se perc alatt szemeket növesztek hátra, és megnézem.
- Nézd, nekem is dauerozva van, és mégis naponta fésülködök. ( kb. akkor csináltatta, mint én, és tök egyenes a haja. ) És lökte a hülye szövegeit, én meg oda sem figyeltem, és a végén hangosan benyögtem : JÓ!
Puffogtam egy sort a barátnőmnek arról, hogy okoskodni én is tudok, meg hogy tök felesleges volt, úgysem fogom úgy csinálni, ahogyan ő, mert még egy pár hónapig én göndör hajat akarok, és hogy három fodrász szavát úgy sem tudja meghazudtolni akármit is mond. Barátnőm szépen lemaradt tőlem, de nem vettem észre. Aztán mikor hátrafordultam, ő már a nőcinek ecsetelte, hogy én mit mondtam.
- Én ezeket nem azért mondtam, hogy megsértődj.
- Nem sértődtem meg, csak felvételi közepén, amikor eldől az, hogy hova vesznek fel, pont a hajamat fogom igazgatni, hogy hogy áll, hogy mossam, hogy töröljem, hova rakosgassam a tincseimet, őszintén LESZAROM a hajamat, de geci magasról!
Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek Szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz...
józsef attila egy nagy kedvencem. talán ezt énekeljük majd ballagáson. remélem igen. a depi maradt, de egy kicsit elviselhetőbb a p.sz.* fájdalma. egy nagy, szeretethiányos, kopott, elhagyott plüssmackónak érzem magam... akinek kirángatták a vattabélését. és belül csak üresség maradt. a szemeim le-lecsukódnak, de nem akarok aludni... bár néha a valóság szebb mint egy álom, de nem emiatt akarok fent maradni. azért, hogy jó későn keljek, és ne kelljen bájolognom a locsipocsizókkal. húsvét... *a fejét csóválja* a lényeget sose értettem. ( nem kérek magyarázatot, köszi ) majd felnövök egyszer hozzá. de nem akarok.
néha szeretném megállítani az időt. megállni egy pillanatra, amikor nem figyel senki... így hallatlanban/látatlanban, amikor senki sem tudja hogy mit csinálok, elordítani a világnak, hogy bazd meg, miért? jó érzés lenne.
néha boldognak látnak az emberek. mosolygok, nevetek, ontom a balfasz poénjaimat, amit nem ért senki, ( talán túl kicsi az agykapacitásuk hozzá ) de talán jobb is, mert ha meglátnák azt, ami a viccek mögött rejtőzik... meglepődnének. talán nem is kicsit.
és megint visszatérek a szerelemhez. ez egy ocsmány, férges, telibebaszott, szar dolog. de amennyire ezekre a jelzőkre van szolgáltatva, pillanatokig mennyekben jársz tőle. de csak pillanatokig. aztán rájössz, ( esetemben így van ) hogy a srác 1. jobbat is megkaphat 2. azt sem tudja, hogy a világon vagy 3. esélyed sincs 4. ha leballagtok még kevesebb lesz az a minimális kis esély, hogy talán megtudja, hogy hoppá, ki is ez, és ez olyan mérhetetlenül szar érzés, hogy egy hete úgy nézek ki, mint egy vízi hulla! nem tudja, hogy mit érzek, nem is fogja tudni.
de egy jó benne. megtanulsz szenvedni. könnyek, ordítás nélkül viselni a kínt, ami egy életen át benned él valahol mélyen, de te mindig hátrébb, és hátrébb sorozod a dolgokat, aztán leveszed a listáról... legalább is azt hiszed. mindig benned fog élni, valahol mélyen, tudat alatt. gyötörni fog, amíg rá nem szánod magad a cselekvésre... de akkor már késő lesz.
legalább a barátok mellettem lennének ilyenkor... de nem panaszkodhatok. vivi mindig itt van... és anna is... velük megosztom örömöm-bánatom... az utóbbiból egyre több van. köszönöm nektek, hogy próbáltok kirángatni a depiből... hálás vagyok érte.
sütögetés. dunapart. ma. egy merő szar volt, nem érte meg kint baszni a rezet négy és fél órán át. a végére nem is éreztem jól magam. mármint nem hányinger vagy ilyesmik... a plátói szerelem fájdalmai. eszembe jutott ő, és a telóm épp átváltott egy szomorú szerelmes számra. sírni támadt kedvem, de nem jöttek a jól ismert sós cseppek. túl sokat sírtam már a szerelmek miatt, éppen elég volt. miatta még semmit... remélem így is marad. beteg leszek. ( eddig is az voltam... nyaktól felfelé. ) szarul vagyok. ( fáj a szívem... az fáj ami üres... ) majd még jelentkezem... ha túlélem ezt a fájdalmat... de... majdcsak megtanulok vele élni... letti voltam. az elkeseredett változatból.
mnak? vagy arra hogy nem bántam meg ezt a nyíltságot...? nem tudom. nem tudhatom...
olt