csalódni kell, hogy boldog lehess, gyűlölni tudni, hogy újból szeress...

május 07.

kedves naplóm!

egész jól indult a napom. nagyjából zökkenőmentesen felkeltem, elindultam a suliba, és végül ott voltam. mennyire kiszámíthatatlan volt ez a péntek reggel. nyelvtanon a drága Anita néni bejelentette, hogy összefoglalunk, következő órán dolgozat. örültem neki, mint méhecske az első/utolsó csípésének. ő nem volt képes rá, hogy lelohassza a hangulatom, pörögtem tovább, mint egy hülye gyerek. kémián kikaptuk a TZ-t... hármas, pedig gecire semmit nem tanultam. matek. faszom kivan a matekkal. "nézd, körző vonalzó, tedd egymásra a két vonalzót, és csúsztatunk, ííígy ni..." bázzeg, láwolom az ofőmet, de nem vagyunk már öt évesek. jesszus fasza, ahogyan Tomi mondaná :D igen, láwoljuk Tomi beszólásait :D rajz. csillanéninek nem volt semmi kedve rajzolni, ezért nem rajzoltunk, viszont eszti tök profin kisminkelt :D faja lett, vitt egy kis színt a "nemláttamnapotmárrégenpedigkurvárakreolvagyok" bőrömbe. egy kis változatosság. jót tett, felvillanyozta azt a fél órámat. töri... folyamatosan írtunk, és mit? ötödikes ismétlést.
grat. ennyi. földrajzon sem volt semmi, csak nagy unatkozda. aztán hazamentem, és kurvára szétuntam a fejem. felhívtam esztit, hátha eljön velem sétálni, és el is jött. hívtuk szandikát is, és ő is jött. egész végig Ő járt a fejemben, Ő akit annyira szerettem ( és majd mindjárt megtudjátok mi ez a múlt idő ) és egy álló hete csak róla tudok beszélni. XY így meg úgy, olyan helyes vicces aranyos, más mint a többi seggfej aki eddig az utamba akadt, és azt hittem hogy lehet belőle valami.
nem lett.
az eddig tökéletesnek hitt életem kizökkent a megszokott egyensúlyából, és én "átálltam a sötét oldalra" vagyis depressziósan ültem az ágyamon, idáig. így utólag látom, hogy mekkora hülye voltam. a távkapcsolatok sosem működnek. már ha lett volna belőle egy kapcsolat. de erre is esélytelen voltam. mindig lesz nálam egy jobb, és én csak másodhegedűs lehetek. de megszoktam, már nem fáj annyira, mint az első csalódásoknál. és hogy áltathattam magam? jessszus, mekkora egy... nem ócsárolom magam, már ehhez sincs kedvem. sőt, élni sem nagyon. de ahogyan a barátok közt főcímdalban is megéneklik "felejts el mindent, mindent ami fájt"
ehhez csak . hozzáfűznivalóm lenne : az idő kurvára nem gyógyít meg semmit, sőt, az emlékek/tettek/érzések csak még fájdalmasabbak lehetnek, a felejtés nem könnyű dolog.
szerettem őt, mint még soha senkit... és ez hiba volt. de olyan jó volt egy hétig a mennyben járni. és most még fáj, de már egyre halványul. remélem a hét elejére el is tűnik.
és eszembe jutott egy idézet.
"nem félhetsz a haláltól, ha nincs miért élned"
érte éltem, nem féltem a haláltól, de még élni akarok... valameddig. és nem lesz könnyű, a bűntudat mocsarában fürdeni, tudva, hogy ő más kezét fogja, mást ölel kedvesen, mással nevet lelkesen, és elfelejtette, hogy valaha is az élete szélvédőjén csapdostál öntudatlanul, mint egy elütött bogár, aki a haláltusáját vívja.
fáj. nagyon fáj.
leblokkolt az agyam, a kezem remeg, sírógörcsöm van.
egy átlagos csalódás az életemben.
de ő más volt... az emléke jobban fáj.